Különvélemény

Férfi létemre nem értek a focihoz. Tudom, van aki szerint emiatt eléggé csorbát szenved egy ember férfiassága, de azon kívül, hogy nem tudok beszállni a heves társalgásokba az átigazolási szezon környékén, különösebb hátrányát nem tapasztaltam. Pedig szeretem a focit, főleg játszani. Nézni inkább egy sör mellett többedmagammal, de úgy sem tud lekötni 90 percig.

Most viszont a Zenit – Milánt valamiért elkezdtem nézni. A kommentátorok helyett, zenét hallgattam szép nagy fülessel, meg ne halljak mást. Sokkal élvezetesebb volt úgy, például a mostanában oly divatos belassítások is más megvilágításba kerülnek, ha egy lassú, zongora kísérte szám megy alattuk. A Zenit csatársora hőst csinált a Milán -amúgy zseniálisan védő- kapusából. Jó meccs volt, jó zenével, és már majdnem átjárt a labdarúgás varázsa (olvastam még fourfourtwot is aznap, szóval minden adott volt), de mielőtt megvilágosodtam volna, hogy a futball az élet, hirtelen az a gondolat suhant át az agyamon helyette, hogy a foci a kislányoknak való.

Ott van az a sok szétsportolt és tetkós-borostás férfi, akik már nem is lehetnének keményebbek, mégis azt kell néznem, hogy fél percenként agóniában fetrengenek egy-egy ütközés után. Nincs olyan kis koccanás, ami ne járna minimum egy nyílt törés fájdalmával. Az arcukon –Oscar díjas színészeket alázó módon- tükröződik a fájdalom, és még fogják is a fájlalt pontot nyomatosításképp (már ha eltalálják, hogy melyik részükkel ütköztek).

Tudom, hogy vannak valódi sérülések és fájdalmak, ilyen tempónál előfordul. De nem ilyen arányban. Mivel mindig mindenkinek minden fáj, már nem lehet eldönteni, hogy mikor nem az ezredik farkasukat kiáltják. Ezért mindig meg is áll a mérkőzés, aztán az estek többségében felpattannak és megy minden tovább, ahogy eddig. Érdekes megfigyelni, hogy egy alacsonyabb szintű (mondjuk megyei) mérkőzésen feleannyi haláltánc van, vagy még annyi sem. Igaz a tempó sem olyan durva. De keményebbek lennének az ottani emberek?

Nem az a döntő, hisz mindenki tudja, hogy azt sulykolják a nagy kluboknál a játékosokba, sőt biztos vagyok benne, hogy még tanítják is, hogyan játsszák el azt, hogy már látják a fényt. Akkor mégis ki a hibás? Az egyik elvárja, a másik meg szó nélkül csinálja. A bírók meg túl kevés piros lapot osztanak a színészkedésért. Vagy osztanak, csak épp a másik félnek, amire már minden jóérzésű ember felszisszen. Ha valaki színészkedése miatt kiállítanak valakit, utólag kiróhatna neki valami olyat az UEFA, hogy egy életre elmegy a kedve tőle. Sőt, másoknak is.

Persze nem korunk legnagyobb problémája ez, lehet csinálni továbbra is, de akkor ne lepődjenek meg, hogy mindenki sírós-rívós kis puhányoknak fogja hinni a focistákat, hisz nem egy sportban sokkal keményebb fájdalmakra és sérülésekre fittyet hányva folytatják a feladatukat. Lehet ez egy jéghokis ütközése, bokszoló sérülései, vagy egy hegymászó is, aki élet és halál közt ingadozik, mégis összeszedi magát.

Mellettük elnézve a mai férfi labdarúgás a kislányok sportja lesz.

 „Mindig az a jó játékos, aki épp nem játszik.”

Bár fájó közhely a fenti, azt be kell látni, különösen igaz a nemzeti válogatottak esetében. Még inkább, ha egy sikertelen együttesről és egy olyan, a sikert évtizedek óta (hiába) szomjazó közegről van szó, mint a magyar válogatott és a magyarfoci. A Huszti-ügy néhány mérföldköve, szubjektív ítélkezés és megmondóemberkedés, pro és kontra. Vigyázat, magyar futball!

Egyszer volt, hol nem volt. Játszott egy tehetséges ballábas fradista srác az NB1-ben, a magyar labdarúgás máig talán legsötétebb időszakában, a kétezres évek közepén. Mivel ekkortájt az a Lothar Matthäus ült a nemzeti tizenegy kispadján, akinek bő másfél éves ámokfutása regnálása alatt csaknem 100(!) focista húzhatott címeres mezt, nem meglepő módon a 21 éves Huszti Szabolcsnak is megadatott a lehetőség. Élt vele. Győztes góllal debütált Japán ellen (3-2), pár hónapra rá pedig duplázott Skóciában (3-0), hogy aztán első tétmeccsén Zágrábban 10 perc után egy ostoba kiállítással gyakorlatilag egymaga döntse el a 3 pont sorsát már a 11. percben (0-3)…

Ettől függetlenül az elkövetkezendő hat évben azok közé a játékosok közé tartozott, akiknek még a „tízmillió szövetségi kapitány” egybehangzó véleménye szerint is a válogatottban volt a helyük, és erre a 2007-es, zavaros hátterű edzőtáborbeli hisztije miatti MLSZ-eltiltás sem vetett különösebb árnyékot. Eközben megjárta Franciaországot, majd a német Hannoverbe igazolt, ahol vitán felül csapata húzóemberévé vált, alaposan kivette a részét többek között a Bayern és a Schalke legyőzéséből és parádézott a Real Madrid elleni sörmeccsen (lásd az alábbi videót), hogy csak a legemlékezetesebb pillanatait említsük.

Egyértelműnek látszott tehát, hogy kinőtte a német középcsapatot, és váltania kell. Bár – ahogy az ilyenkor lenni szokott – a sajtóban egészen nagy klubok is felmerültek, végül, az akkor még Magyarországon teljesen ismeretlen orosz Premjer Liga és a friss UEFA-kupa győztes Zenit Szentpétervár lett számára a következő állomás. Épp az Arsenalhoz távozó Andrej Arsavin posztját és mezszámát „örökölte”, ám hiába lőtt gólt az első meccsén az UEFA-kupában, hiába élt a lehetőséggel rendszeresen, ha megkapta, szezonokon keresztül sem tudott stabil kezdővé válni, amivel kellő alapot biztosított ahhoz, hogy a csalódott hazai közvélemény góljai és gólpasszai helyett állítólagos busás fizetésén csámcsoghasson.  

Eközben a nemzeti csapat háza táján a rossz emlékű Bozsik-korszaknak leáldozni látszott, mi pedig kezdtük elhinni, hogy valami tényleg megmozdult a magyar fociban, elsősorban a holland kapitány Erwin Koeman biztató eredményeinek és az egyre több külföldre igazoló játékosunknak köszönhetően. Utóbbiak közé tartozott egy Hollandiában egészen elképesztő dolgokat produkáló nyírlugosi lófogú kölyök, aki – Husztihoz hasonlóan – szintén baloldali középpályást játszott klubjában, és aki talán még a ’70-es ’80-as évek igazi magyar válogatottjaiban is helyet követelt volna magának.

Az olyan pletykák részletezésétől, miszerint Spalletti állítólag azért jegelte Husztit a Zenitben, mert annak nem tetszett az edző által „felkínált” balhátvéd poszt, eltekintenénk, ellenben teszünk egy utolsó elkeseredett kísérletet az objektivitásra, és a Wikipédia vonatkozó cikkét, valamint a nagy port kavaró, 2010-es Huszti-levelet hívjuk segítségül, hogy felgöngyölítsük a Koeman távozása után történteket:

2010. júliusában Erwin Koemannal az MLSZ szerződést bontott, a helyét Egervári Sándor vette át, aki 2009-ben az U20-as válogatottat bronzéremig vezette a világbajnokságon. Az új kapitánnyal határozatlan idejű szerződést kötöttek és nem elvárás vele szemben a 2012-es Európa-bajnokságra való kijutás. Egervári felvette a kapcsolatot a válogatottságot lemondó Gera Zoltánnal, a játékos a kapitányi karszalagot is visszakapta. A selejtező során a válogatott sima vereséget szenvedett a svédektől (0–2), amit egy kiszenvedett hazai siker követett Moldova ellen (2–1). 

Huszti a svédek ellen egy félidőt kapott, Moldova ellen azonban nem lépett pályára, minekután emberünk homályos utalásokat tett a sajtón keresztül a válogatottság lemondására, pár napra rá pedig egy meghökkentően jól megfogalmazott és sokak szerint nagy igazságokra rámutató nyílt levéllel rukkolt elő, amiben saját nemzetközi rutinjáról áradozott, klubjaikban szintén perceket kapó holland és német sztárokhoz hasonlítva helyzetét, kifogásolva az NB1-es játékosok beválogatását és Mezey György (valóban érdekes) szerepét. A levél pár napig felkapott téma volt, többen igazat adtak Husztinak, de szép lassan mindenki elfelejtette a szebb napokat megélt, klubjában továbbra is epizódszerepig jutó orosz légióst. Volt rá okunk…

A következő kvalifikációs időszakban teljesen más arcát mutatta a válogatott. Kiütéses győzelem San Marino ellen (8–0), majd az utolsó pillanatban egy Dzsudzsák-góllal megnyert mérkőzés Finnország ellen (2–1). A világbajnoki ezüstérmes hollandok elleni két meccsen a jó széria megszakadt. Budapesten ismét sima vereséget szenvedett a csapat (0–4), Amszterdamban viszont élesebb meccset játszott (3–5). San Marino-t sikerült idegenben is két vállra fektetni (3–0), de a válogatott két legrutinosabb hátvédjét - Juhász Roland és Vanczák Vilmos - eltiltás miatt elveszítette. A hiányzók és a sérüléshullám ellenére a csapat győzelmet ért el a svéd csapat ellen (2–1), majd négy napra rá idegenben a moldáv csapatot is legyőzték (0–2).

A válogatott a selejtező sorozat végéig versenybe maradt, de sajnos a Finnország–Svédország Eb-selejtező eredménye megpecsételte, hogy a magyar válogatott nem tud pótselejtezős helyet kiharcolni a csoportban. Az utolsó fordulóban hazai pályán megrendezett tét nélküli tétmeccsen finnekkel csak egy kiszenvedett döntetlenre futotta (0–0). A nemzeti csapat az E-csoport 3. helyén végzett, 19 ponttal és 22 szerzett góllal. 1986 óta nem teljesített ilyen jól a nemzeti csapat a selejtezők során. A megszerzett pontok aránya szerint a válogatott 16. Európában, de ez is kevés volt a kijutáshoz.

Hosszú idő után tehát általános megelégedés fogadta a csapat szereplését, amit csak Egervári érthetetlen húzásai (lerobbant NB1-es veteránok – Tököli, Halmosi – minden szakmai megalapozottságot nélkülöző behívása és szerepeltetése, a belga bajnokcsapatban hihetetlen formát mutató, csapatkapitányi karszalagot kiérdemlő Tőzsér kihagyása) aknáztak alá.

…és elérkeztünk napjainkhoz, azaz az idei átigazolási szezonhoz, mikor a magát hülyére kereső több játéklehetőségre vágyó Huszti visszatért a Bundesligába, egykori klubjába, a Hannoverbe, és ott folytatta, ahol 2009-ben abbahagyta. Sőt. Duplázott az Európa Ligában, majd rekordot jelentő 4 gólpasszal járult hozzá csapata 4-0-s győzelméhez a Wolfsburg elleni idegenbeli rangadón, amivel kiérdemelte a mértékadó Kicker sportlap legjobb osztályzatát és a forduló legjobbja címet. A hazai sportoldalak kommentelői között természetesen újra téma lett Huszti és a „dilettáns” Egervári, aki levele után nem hívja meg a „legjobb formában lévő magyar labdarúgót” az Andorra és Hollandia ellen készülő válogatottba.

Ami biztos: Huszti mindvégig apait-anyait beleadva futballozott a válogatottban, ha a játékára lehetett is panasz, azok közé tartozott, akinek pályán mutatott hozzáállását soha nem érhette kritika (szemben például a Bundesligában szintén jól teljesítő, de válogatott meccseire többnyire kényelmesen sétálgatni hazatérő Hajnallal). Emlékszünk magabiztosan értékesített tizenegyeseire, különösen a svédek elleni drámai selejtezőre, és bár a másik serpenyőben ott éktelenkedik a Horvátország elleni korai piros és a Várhidi-hiszti, összességében erősen pozitív oldalra billen a mérleg vele kapcsolatban. Egészen a tavalyelőtti levélig.

Lehet, hogy Husztinak sok mindenben igaza volt. De egyszerűen nem az ő dolga, hogy játékosként véleményt formáljon a vezetőkről. Az ő dolga az, hogy várja a meghívót (amit sokak szerint pályafutásának akkori szakaszában meg sem érdemelt), majd ha megkapja, tegye azt, amit a mindenkori szövetségi kapitány kér tőle, és ha kell, dögöljön meg a pályán a címeres dresszért. Ezzel a levéllel csak saját magát nevettette ki, ugyanis teljesen hiteltelenné vált azzal, hogy a bilit akkor borította, miután kikerült a kezdőből. (Tegyük hozzá: jogosan.) Ha a csapat egyik legbiztosabb pontja, az emberileg és játéktudásával egyaránt kiemelkedő Juhász Roland áll elő ilyesmivel, más lett volna a helyzet. (Úgy-ahogy támogatta ugyan Husztit egy nyilatkozatában, de kettő korántsem ugyanaz.) Így viszont csak egy durcás óvodás hülyegyerek kétségbeesett sárdobálásának tűnt az egész, a Koeman-éra és a többi légiós fényezésével (Vanczák Vilmos bérelt helyét hiányolta vajon?), vagy az Egervári-meccsek lehúzásával és Mezey György felemlegetésével.

Nyilvánvalóan Egervárit is lehet (sőt, kell) kritikával illetni az olyan játékosok beválogatásáért, akikről minden jóindulatunk és optimizmusunk ellenére sem tudjuk elképzelni, hogy valaha épkézláb futballisták lesznek, csakhogy a tétmeccseken elért eredmények jelenleg a szövetségi kapitányt igazolják. A „szerethető csapat” szánalmas szöveg, viszont az, hogy egy összetartó közösséget akar összehozni, amibe ezek szerint nem fér bele Tőzsér vagy Vass megosztó személyisége, beválni látszik. Egyelőre. Az igazi megmérettetés azonban csak péntektől kezdődik. Mindenesetre örvendetes, hogy nem lett elfogadott a levelezgetés és mocskolódás, és sikerült elsimítani a konfliktust, mert az adott helyzetben félő volt, hogy teljesen elveszik Egervári tekintélye. (Láthattuk többször, hogy ez hova vezet, legutóbb például a hollandok Eb-szereplése kapcsán.) Főleg, hogy a Koemannal való ripacskodása után Gerát szinte szó szerint könyörögte vissza a csapatba. (Egyébként Huszti ezzel zárta remekművét: "Úgy ítéltem meg, ha rávilágítok a csapat háza táján lévő problémákra, azzal a magyar futball ügyét is szolgálom." Szívesen megkérdeznénk tőle, utólag visszatekintve szerinte mivel sikerült "szolgálnia" ezzel a magyar futball ügyét...) 

Végül némi szakmai diszkusszió. Dzsudzsák itthoni megítélése napjainkban egyre jobban kezd hasonlítani az egykori „pénzéhes Huszti”-imidzsre, ám mindent figyelembe véve jelen pillanatban még mindig neki kell lennie a válogatott első számú balszélsőjének. Husztival két esetben járnánk jól:

• Ha Dzsudzsáknak sikerülne állandósítani klubjában a jobbszélső posztján mutatott jó formát, és ez a nemzeti csapatban is működne;
• Ha Huszti balhátvédként játszana. Gyorsabb, mint Laczkó, erőszakos és agilis, minden adottsága megvan hozzá, így évekre betömnénk vele az egyre otrombábban tátongó fekete lyukat.

„…most nem az a legfontosabb, hogy Huszti Szabolcs kezdő legyen, hanem az, hogy győzzünk.  A legszebb persze az lenne, ha úgy nyernénk, hogy Huszti Szabolcs játszott. Sőt jól játszott.”
(NSO, 2012. szeptember 3. – Huszti nyilatkozata a Wolfsburg-Hannover meccs előtt)

Talán nincs minden veszve.

Az, hogy egy felvonulás mennyire megfelelő módja a melegek elfogadásnak egy másik időben valaki más talán majd kifejti. Az viszont már inkább érdekesebb, hogy miért olyan nehéz itthon egy ilyet lebonyolítani. Persze tudom, nekünk van igazunk, mert a nyugaton már mindent szabad, jó hogy itt még figyelnek az értékekre.

Adott egy felvonulás, adott pár ember, aki felvonul és ugye nem kötelező dolog, szóval feltételezem, hogy jól is érzik magukat közben. Ez így eddig rendben. Viszont az már érdekesebb kérdés, hogy miért vannak olyanok, akik –jobb dolguk híján- odamennek, és abban lelik örömüket, hogy az amúgy igen szofisztikáltan megfogalmazott „Mocskos buzik!” mondatot kántálják. Ez több sebből vérzik. Egyfelől, miért zavarja őket, hogy valaki jól érzi magát? Nehéz ezt beismerni, de ez egyeseknél már önmagában elég érv a mocskolódásra. Másodszor meg ettől miért érzi jól magát valaki? Elég szomorú, ha már csak mások utálatából tud valaki táplálkozni. Pedig őket nagyjából ez fogja egy csapattá, más emberek, embercsoportok gyűlölete. Ez annyira romlott kiinduló alap, hogy felesleges magyarázni, mi a gond vele, mert akinek meg kéne, az úgyse értené.

Érdekes, hogy ezek az emberek, amúgy váltig meg vannak győződve a saját igazukról. Nem szándékosan akarnak rosszat, egy kutyát sem utálunk mert véletlenül rossz helyre szarik. Őket sem kell, azt hiszik ez a helyes. Az már megint más kérdés, hogy mit várnak ettől az egésztől.

- Mocskos buzik!

- Hallod-e István! Ezek azt mondják mocskos buzik vagyunk.

- Hú te, de igazuk van. Én rögtön hetero is lettem.

- Ja, én is, na pakoljunk össze. Felvonulás lefújva.

Persze ez nem puszta felvonulás. Itt melegek vonulnak fel, és az rossz. Igaz, hogy rendes érve senkinek sincs ennek az alátámasztására, de mondták nekik, hogy olyat nem szabad, meg ami nem olyan, mint ők az automatikusan égetnivaló. A tolerancia az egyik legjobb emberi tulajdonság, és ötletem sincs egyesek, hogy tudják még az írmagját is kiirtani magukból. Ez már művészet. Amúgy meg álszentek is. Biztos mindegyikőjük rántott már rá pár leszbikus szőke csajra, valamelyik erre szakosodott oldalon. Ha meg nem akkor ajánlom pótlásra, hátha csak az hiányzik nekik.

Vannak melegek, meg vannak heterók. Ennyi. Ez említést sem érdemel többet, mindenki azt csinál amit akar, ameddig ezzel nem bánt senkit. Valahol ez lenne a normális személet (aztán lehet nekik van igazuk csak én vagyok a hülye), de valamiért mégis vannak, akik már oviban is csak viccből szétrombolták a másik homokvárát. Őket valamiért bántja olyan dolog is, amit más észre sem vesz. Ők mindent meglátnak és tudják mik nélkül lenne tökéletes a világunk.

Ezzel csak az a baj, hogy ebben a tökéletes világban nagyon unatkoznának.

   Nem. Nem politizálok. Még most az elején szeretném leszögezni, hogy ez a bejegyzés nem akar semmiféle politikai nézetet tükrözni. Egyéni vélemény, csakis egyéni.

   Esztergom, 2012. 03. 25. szavazás. Hogy mi? Pontosan egy nappal előtte tudtam meg, hogy lesz ilyen, de a hír hallatán egyáltalán nem kellett vérnyomáscsökkentő tablettáért ugranom. Azért, hogy képben legyek gyors rákerestem, hogy miről, minek, miért kell szavazni és most ez jó, vagy nem. Aztán meguntam (úgy... elég hamar). De azért tisztában vagyok a témával.

  A szavazást a három kisebb párt, az Esztergomi Lokálpatrióták Egyesülete és a Haladó Esztergomért Egyesület közösen kezdeményezte. Mivel elégedetlenek voltak az elmúlt egy-két év helyzetével, nem oktatlanul. A város lakói 11 kérdésben dönthettek. A kérdések között szerepel például, hogy az önkormányzattal kapcsolatos magánvádas perek költségeinek megtérítése közpénzből ne történhessen (egyértelmű).
  
   Ezen kívül lehetett szavazni mindenféle jóról, nem jóról, rosszról, kevésbé rosszról. Nem sorolom fel, mert nem erről fog szólni ez a bejegyzés. Nem is a város vezetéséről. Valaki aki nagyon ért hozzá és elég okos, az majd kifejti bölcs véleményét róluk, meg az egészről.
Én inkább a szociálisabb részét fognám meg az egésznek és írnám le kevésbé bölcs és okos gondolataim.
  
   Már régóta gondolkodom, hogy kifejtsem, leírjam véleményem arról, amit olvasok, hallok és látok Esztergommal kapcsolatosan. Főként az emberek viselkedésére gondolok itt. Na szóval...
  A szavazás eredménye: 98% igen, de alacsony részvétel miatt nem lett érvényes. 8000 akárhányan mentek el leadni voksukat, (majdnem) 12000 szavazatra lett volna szükség. Miért nem lett annyi, miért nem mentek el? Ez az ami kicsit feltornássza a pulzusom, vagyis majdnem ez.

   Már egy ideje hallani lehet Esztergomról, különböző hírportálokon, még országos híradókban is olykor-olykor. De ami engem személy szerint érint amikor azt látom, olvasom közösségi oldalakon, fórumokon, hogy az emberek megállás nélkül szidják az esztergomi vezetőséget meg akit épp lehet. Folyamatos posztolások mennek, hogy “Úr Isten, hogy csinálhatják ezt”, “Már csak ez kellett”, “Ro***na meg az összes” meg ehhez hasonló semmitmondó szövegek. Ez idegesítő, nagyon. Pláne amikor 14-20 év közötti korosztály csinálja ezt, és ezek nagy része egyáltalán nem tudja miért írja ki, azt se tudja mi van, csak hát kell szidni valakit.
(Persze tisztelet a kivételnek, aki fiatalon is nyomon követi az eseményeket és jobbat akar a városnak, a népnek és saját magának. Ezzel nincs gond). Nem hiszem el, hogy nincs jobb dolguk, mint ezt csinálni. Nekem is van ennél sokkal jobb dolgom. Félreértés ne essék, nem azért mert le*arom (vagyis...), csak ezt a hisztit nyavalygást, annyira feleslegesnek tartom. Még is elvagyok, nem érzem a késztetést, ökölbe szorított kézzel, hogy ezért bárkit elküldjek melegebb helyekre.
  Másik kedvencem a “nagyon ráérek hogy kimenjek a Polgármesteri hivatal elé este nyolckor, hogy kifütyüljek” emberek halmaza. Ott állnak, ülnek, mászkálnak és közben üvöltöznek, meg elégedetlenkednek. Sétálnék egyet a városban, és ez van. Remek. Nekik sincs jobb dolguk. Nem baj, haza megyek és nézek egy filmet.
   Rinyálás, rinyálás... mindenhol. “Jajj... megszüntették a helyi járatokat, jajj mi lesz...” (ezt egy gimnazista). Sétálj! Ha Esztergom két legtávolabbi pontját vesszük alapul akkor is maximum 20-25 perc séta. Nem sok, ráadásul egészséges.

  Amúgy sajnos ez az elégedetlenség az országra nagy részben jellemző (tegyük hozzá, azért nem indokolatlanul), de hogy az embereknek nincs jobb dolga és csak szajkózni tudják a nyavalygásukat, ez borzasztó. Ha kicsi időt és minimális energiát fordítanának arra, hogy a körülményekhez képest felmérjék a lehetőségeiket és azokat maximálisan kihasználják, akkor jobb dolguk/dolgunk lehetne. Emellett persze lehet foglalkozni a közhasznú dolgokkal (kell is), mert ettől is jobbá tehetjük, megkönnyíthetjük helyzetünket, de ésszel, intelligens emberek módjával.

   De ha már ennyire megy az oltás, meg a elégedetlenséggel megspékelt hiszti akkor ilyenkor, amikor az ember, a nép, az ott élők szavazhatnak, kifejthetik véleményüket, akkor menjen el és szavazzon. Végre valami viszonylag értelmeset tehetnek, nem pedig csak osztaná ismerőseivel a magasröptű gondolatait. De úgy látszik nem mindenki gondolja így, mivel kevés volt a szavazat.

   Nem mentem szavazni. De nem is elégedetlenkedek folyton. Nem fárasztom az embereket a hülyeségekkel, nem állok ki és skandálok a téren, mint a fába szorult féreg. Én nem, de aki igen az legalább akkor ment volna el szavazni. Most meg majd megint sír a szája.

  Persze nagyon minimálisan megértem ezeket az embereket, vagyis inkább sejtem miért van ez. Nekem is van véleményem, hogy mi nem jó, mi lehetne jobb. De ezt majd egy másik post-ban.

Először is szögezzünk le pár dolgot. Nem vagyok se SP, se Fluor zenéjének fanja. Nem ismerem őket személyesen, és nincs semmi okom rá, hogy védjem őket. Nem is ezt terveztem. Ezeket csak azért írtam le, hogy ne vádoljon senki részrehajlással. Nem egy tizenéves tinilány rajongójuk vagyok, akik könnyek közt írja ezeket a sorokat, majd este lefekvés előtt masztizik egy kicsit az ágya feletti SP poszterre.

Akkor minek írok erről? Egyfelől magam sem tudom. Másfelől meg érdekesnek találom az egész helyzetet, ami kialakult. Azt, hogy egy egész országnak nincs jobb dolga, mint utálni ezt a két embert. Nem szimplán nem szeretni, nem. Mindenki úgy szapulja és buzizza őket, mintha két gyilkos lenne, akik épp szökésben vannak. Pedig nem. Nem bántottak senkit. Mennyi olyan zene van, amit nem kedvelünk? Rengeteg. Ezzel semmi baj sincs. De miért zavar egyeseket, hogy más meg szereti? Ez csak zene. Mindenki úgy kommentálja a youtubeon a klipjeiket, mintha kötelező lenne neki hallgatni. Talán azt várja a szegény tizenkét éves tinilányoktól, hogy a Master of Puppetsen nőjenek fel, de nem értem miért. Mindenki volt gyerek. Egyértelmű, hogy nem ezt fogják huszonévesen is visítozni. De ha mégis, ahhoz kinek mi köze van?

Ezzel a számmal SP tudatosan és zseniálisan hergelte tovább a trollokat.

Ettől persze még nem lesz menőbb se SP, se Fluor. De ők valahogy mégis összehozták, amit sokaknak nem sikerül, és nehogy abban a tévhitben éljünk, hogy őket húzták is meg lökték is a siker felé mindenfelől. Elég sok saját munkájuk van benne. Ne mondja senki, hogy egy gyorsétteremben melózni kemény négyszáz forintos órabérért jobb diákmeló. Nem gondolom, hogy ők milliomosok, de látszólag jól elvannak ezzel, és nagyon okosan csinálják. SP is tudja, hogy nem építhet örökre a zenéjére, hanem klipeket rendez, és közben fotós is (méghozzá jó), meg még ki tudja. Ha már SP, akkor bátorkodtam az albumát is meghallgatni. Az újat is. Vagyis ez túlzás, de belehallgattam. Nem lett a kedvencem, de teljesen vállalható. A zene teljesen igényes, a szöveg meg olyan, amilyen. Az az érdekes, hogy ha ugyanezt egy amerikai előadótól halljuk, akinek amúgy a szövegei sem jobbak egy fikarcnyit sem (csak angolul valamiért nem zavarja az embereket), akkor azt boldogan posztoljuk facebookra a pénteki buli előtt. A klipjei sem lettek a szívem csücske, de a kivitelezésük igényes, ezt kár lenne elvitatni. Fluor zenéje idióta, komolytalan, főleg ez az új, de nem is akar több lenni. Amire készítette őket, arra tökéletesek. Azt szajkózni, hogy ez buta zene, olyan mintha, a lassan egy évtizede nem vicces Irigy Hónaljmirigyen kérnénk számon egy albumot, ami létkérdéseket feszeget. Az meg már sokadrangú dolog, hogy Fluor amilyen idióta imidzset épített fel, annyira értelmes legalább. Tudatosan csinálta ezt végig, és miközben SP nem egy magyar producert alázot le, addig Fluor a marketingesek nagy részének tarthatna előadást.

Persze van sok ember, akinek nem tetszik a zenéjük, ez teljesen rendben van, nincs min meglepődni, de az már inkább érdekes, hogy ezek közül sokan miért abban látnak kielégülést, hogy minden klipjük alá beírják, hogy buzik ezek és egymás faszát szopják kukiját majszolják. Ott egy előadó, aki akármilyen zenét is játszik híres, rohadt jól elvan vele, a másik odalon meg valaki, aki jobb dolga nem lévén szidja őket mindenhol és várja a lájkokat ezért. Ki a szánalmasabb? El tudom képzelni, hogy Fluor és SP néhanapján összeülnek és együtt röhögnek a kommenteken, és az egész hisztérián, mert van min. A magyar celebeknél is divat, hogy ha majd beszólnak nekik, akkor ezzel is népszerűbbek lesznek. Az már viszont ironikus, hogy ezek a celebgödör aljáról jönnek, hátha így kilábalnak onnan.

Ez persze nem lokális trend, mert nemzetközi szinten Justin Bieber a vicc tárgya, és nem lehet azt mondani, hogy nem szolgált rá. Lehet rajta is viccelődni, ez érthető. De ha valaki már egyenesen gyűlöli és ezt a rajongókra is kivetíti, akkor ott komoly problémák vannak. A divatot szidni már nagyobb közhely, mint azt követni. A zenei ízlés nem mérhető skálával. Ha adott egy kislány vagy bárki, aki ezt a zenét hallgatva jól érzi magát, akkor mit zavar ez minket? Utálni kell érte?

Lehet szidni, szapulni, buzizni, anyázni, de ezzel csak magunkat röhögtetjük ki. Kevés jobb példa van arra jelenségre, miszerint a negatív reklám is reklám. Ha nem lenne ez nagy néputálat, akkor talán nem is ismernék ennyien. Lehet, hogy ez is benne volt a tervben. Szóval itt van a fél ország ellenük, akik valami oknál fogva azt hiszik különbek és kiválasztottak, ezért kiröhögik őket is meg rajongókat, miáltal a köztudatban is benntartják. Másfelől meg ott van SP és Fluor, akik elég szép pénzeket keresnek a fellépésekből, és egyéb dolgokból, miközben annak ellenére, hog ez munka, jól elvannak és élvezik csinálni ezt. Szóval ki is nevetett a végén?

Na ezért menők.