Férfi létemre nem értek a focihoz. Tudom, van aki szerint emiatt eléggé csorbát szenved egy ember férfiassága, de azon kívül, hogy nem tudok beszállni a heves társalgásokba az átigazolási szezon környékén, különösebb hátrányát nem tapasztaltam. Pedig szeretem a focit, főleg játszani. Nézni inkább egy sör mellett többedmagammal, de úgy sem tud lekötni 90 percig.

Most viszont a Zenit – Milánt valamiért elkezdtem nézni. A kommentátorok helyett, zenét hallgattam szép nagy fülessel, meg ne halljak mást. Sokkal élvezetesebb volt úgy, például a mostanában oly divatos belassítások is más megvilágításba kerülnek, ha egy lassú, zongora kísérte szám megy alattuk. A Zenit csatársora hőst csinált a Milán -amúgy zseniálisan védő- kapusából. Jó meccs volt, jó zenével, és már majdnem átjárt a labdarúgás varázsa (olvastam még fourfourtwot is aznap, szóval minden adott volt), de mielőtt megvilágosodtam volna, hogy a futball az élet, hirtelen az a gondolat suhant át az agyamon helyette, hogy a foci a kislányoknak való.

Ott van az a sok szétsportolt és tetkós-borostás férfi, akik már nem is lehetnének keményebbek, mégis azt kell néznem, hogy fél percenként agóniában fetrengenek egy-egy ütközés után. Nincs olyan kis koccanás, ami ne járna minimum egy nyílt törés fájdalmával. Az arcukon –Oscar díjas színészeket alázó módon- tükröződik a fájdalom, és még fogják is a fájlalt pontot nyomatosításképp (már ha eltalálják, hogy melyik részükkel ütköztek).

Tudom, hogy vannak valódi sérülések és fájdalmak, ilyen tempónál előfordul. De nem ilyen arányban. Mivel mindig mindenkinek minden fáj, már nem lehet eldönteni, hogy mikor nem az ezredik farkasukat kiáltják. Ezért mindig meg is áll a mérkőzés, aztán az estek többségében felpattannak és megy minden tovább, ahogy eddig. Érdekes megfigyelni, hogy egy alacsonyabb szintű (mondjuk megyei) mérkőzésen feleannyi haláltánc van, vagy még annyi sem. Igaz a tempó sem olyan durva. De keményebbek lennének az ottani emberek?

Nem az a döntő, hisz mindenki tudja, hogy azt sulykolják a nagy kluboknál a játékosokba, sőt biztos vagyok benne, hogy még tanítják is, hogyan játsszák el azt, hogy már látják a fényt. Akkor mégis ki a hibás? Az egyik elvárja, a másik meg szó nélkül csinálja. A bírók meg túl kevés piros lapot osztanak a színészkedésért. Vagy osztanak, csak épp a másik félnek, amire már minden jóérzésű ember felszisszen. Ha valaki színészkedése miatt kiállítanak valakit, utólag kiróhatna neki valami olyat az UEFA, hogy egy életre elmegy a kedve tőle. Sőt, másoknak is.

Persze nem korunk legnagyobb problémája ez, lehet csinálni továbbra is, de akkor ne lepődjenek meg, hogy mindenki sírós-rívós kis puhányoknak fogja hinni a focistákat, hisz nem egy sportban sokkal keményebb fájdalmakra és sérülésekre fittyet hányva folytatják a feladatukat. Lehet ez egy jéghokis ütközése, bokszoló sérülései, vagy egy hegymászó is, aki élet és halál közt ingadozik, mégis összeszedi magát.

Mellettük elnézve a mai férfi labdarúgás a kislányok sportja lesz.