„Mindig az a jó játékos, aki épp nem játszik.”

Bár fájó közhely a fenti, azt be kell látni, különösen igaz a nemzeti válogatottak esetében. Még inkább, ha egy sikertelen együttesről és egy olyan, a sikert évtizedek óta (hiába) szomjazó közegről van szó, mint a magyar válogatott és a magyarfoci. A Huszti-ügy néhány mérföldköve, szubjektív ítélkezés és megmondóemberkedés, pro és kontra. Vigyázat, magyar futball!

Egyszer volt, hol nem volt. Játszott egy tehetséges ballábas fradista srác az NB1-ben, a magyar labdarúgás máig talán legsötétebb időszakában, a kétezres évek közepén. Mivel ekkortájt az a Lothar Matthäus ült a nemzeti tizenegy kispadján, akinek bő másfél éves ámokfutása regnálása alatt csaknem 100(!) focista húzhatott címeres mezt, nem meglepő módon a 21 éves Huszti Szabolcsnak is megadatott a lehetőség. Élt vele. Győztes góllal debütált Japán ellen (3-2), pár hónapra rá pedig duplázott Skóciában (3-0), hogy aztán első tétmeccsén Zágrábban 10 perc után egy ostoba kiállítással gyakorlatilag egymaga döntse el a 3 pont sorsát már a 11. percben (0-3)…

Ettől függetlenül az elkövetkezendő hat évben azok közé a játékosok közé tartozott, akiknek még a „tízmillió szövetségi kapitány” egybehangzó véleménye szerint is a válogatottban volt a helyük, és erre a 2007-es, zavaros hátterű edzőtáborbeli hisztije miatti MLSZ-eltiltás sem vetett különösebb árnyékot. Eközben megjárta Franciaországot, majd a német Hannoverbe igazolt, ahol vitán felül csapata húzóemberévé vált, alaposan kivette a részét többek között a Bayern és a Schalke legyőzéséből és parádézott a Real Madrid elleni sörmeccsen (lásd az alábbi videót), hogy csak a legemlékezetesebb pillanatait említsük.

Egyértelműnek látszott tehát, hogy kinőtte a német középcsapatot, és váltania kell. Bár – ahogy az ilyenkor lenni szokott – a sajtóban egészen nagy klubok is felmerültek, végül, az akkor még Magyarországon teljesen ismeretlen orosz Premjer Liga és a friss UEFA-kupa győztes Zenit Szentpétervár lett számára a következő állomás. Épp az Arsenalhoz távozó Andrej Arsavin posztját és mezszámát „örökölte”, ám hiába lőtt gólt az első meccsén az UEFA-kupában, hiába élt a lehetőséggel rendszeresen, ha megkapta, szezonokon keresztül sem tudott stabil kezdővé válni, amivel kellő alapot biztosított ahhoz, hogy a csalódott hazai közvélemény góljai és gólpasszai helyett állítólagos busás fizetésén csámcsoghasson.  

Eközben a nemzeti csapat háza táján a rossz emlékű Bozsik-korszaknak leáldozni látszott, mi pedig kezdtük elhinni, hogy valami tényleg megmozdult a magyar fociban, elsősorban a holland kapitány Erwin Koeman biztató eredményeinek és az egyre több külföldre igazoló játékosunknak köszönhetően. Utóbbiak közé tartozott egy Hollandiában egészen elképesztő dolgokat produkáló nyírlugosi lófogú kölyök, aki – Husztihoz hasonlóan – szintén baloldali középpályást játszott klubjában, és aki talán még a ’70-es ’80-as évek igazi magyar válogatottjaiban is helyet követelt volna magának.

Az olyan pletykák részletezésétől, miszerint Spalletti állítólag azért jegelte Husztit a Zenitben, mert annak nem tetszett az edző által „felkínált” balhátvéd poszt, eltekintenénk, ellenben teszünk egy utolsó elkeseredett kísérletet az objektivitásra, és a Wikipédia vonatkozó cikkét, valamint a nagy port kavaró, 2010-es Huszti-levelet hívjuk segítségül, hogy felgöngyölítsük a Koeman távozása után történteket:

2010. júliusában Erwin Koemannal az MLSZ szerződést bontott, a helyét Egervári Sándor vette át, aki 2009-ben az U20-as válogatottat bronzéremig vezette a világbajnokságon. Az új kapitánnyal határozatlan idejű szerződést kötöttek és nem elvárás vele szemben a 2012-es Európa-bajnokságra való kijutás. Egervári felvette a kapcsolatot a válogatottságot lemondó Gera Zoltánnal, a játékos a kapitányi karszalagot is visszakapta. A selejtező során a válogatott sima vereséget szenvedett a svédektől (0–2), amit egy kiszenvedett hazai siker követett Moldova ellen (2–1). 

Huszti a svédek ellen egy félidőt kapott, Moldova ellen azonban nem lépett pályára, minekután emberünk homályos utalásokat tett a sajtón keresztül a válogatottság lemondására, pár napra rá pedig egy meghökkentően jól megfogalmazott és sokak szerint nagy igazságokra rámutató nyílt levéllel rukkolt elő, amiben saját nemzetközi rutinjáról áradozott, klubjaikban szintén perceket kapó holland és német sztárokhoz hasonlítva helyzetét, kifogásolva az NB1-es játékosok beválogatását és Mezey György (valóban érdekes) szerepét. A levél pár napig felkapott téma volt, többen igazat adtak Husztinak, de szép lassan mindenki elfelejtette a szebb napokat megélt, klubjában továbbra is epizódszerepig jutó orosz légióst. Volt rá okunk…

A következő kvalifikációs időszakban teljesen más arcát mutatta a válogatott. Kiütéses győzelem San Marino ellen (8–0), majd az utolsó pillanatban egy Dzsudzsák-góllal megnyert mérkőzés Finnország ellen (2–1). A világbajnoki ezüstérmes hollandok elleni két meccsen a jó széria megszakadt. Budapesten ismét sima vereséget szenvedett a csapat (0–4), Amszterdamban viszont élesebb meccset játszott (3–5). San Marino-t sikerült idegenben is két vállra fektetni (3–0), de a válogatott két legrutinosabb hátvédjét - Juhász Roland és Vanczák Vilmos - eltiltás miatt elveszítette. A hiányzók és a sérüléshullám ellenére a csapat győzelmet ért el a svéd csapat ellen (2–1), majd négy napra rá idegenben a moldáv csapatot is legyőzték (0–2).

A válogatott a selejtező sorozat végéig versenybe maradt, de sajnos a Finnország–Svédország Eb-selejtező eredménye megpecsételte, hogy a magyar válogatott nem tud pótselejtezős helyet kiharcolni a csoportban. Az utolsó fordulóban hazai pályán megrendezett tét nélküli tétmeccsen finnekkel csak egy kiszenvedett döntetlenre futotta (0–0). A nemzeti csapat az E-csoport 3. helyén végzett, 19 ponttal és 22 szerzett góllal. 1986 óta nem teljesített ilyen jól a nemzeti csapat a selejtezők során. A megszerzett pontok aránya szerint a válogatott 16. Európában, de ez is kevés volt a kijutáshoz.

Hosszú idő után tehát általános megelégedés fogadta a csapat szereplését, amit csak Egervári érthetetlen húzásai (lerobbant NB1-es veteránok – Tököli, Halmosi – minden szakmai megalapozottságot nélkülöző behívása és szerepeltetése, a belga bajnokcsapatban hihetetlen formát mutató, csapatkapitányi karszalagot kiérdemlő Tőzsér kihagyása) aknáztak alá.

…és elérkeztünk napjainkhoz, azaz az idei átigazolási szezonhoz, mikor a magát hülyére kereső több játéklehetőségre vágyó Huszti visszatért a Bundesligába, egykori klubjába, a Hannoverbe, és ott folytatta, ahol 2009-ben abbahagyta. Sőt. Duplázott az Európa Ligában, majd rekordot jelentő 4 gólpasszal járult hozzá csapata 4-0-s győzelméhez a Wolfsburg elleni idegenbeli rangadón, amivel kiérdemelte a mértékadó Kicker sportlap legjobb osztályzatát és a forduló legjobbja címet. A hazai sportoldalak kommentelői között természetesen újra téma lett Huszti és a „dilettáns” Egervári, aki levele után nem hívja meg a „legjobb formában lévő magyar labdarúgót” az Andorra és Hollandia ellen készülő válogatottba.

Ami biztos: Huszti mindvégig apait-anyait beleadva futballozott a válogatottban, ha a játékára lehetett is panasz, azok közé tartozott, akinek pályán mutatott hozzáállását soha nem érhette kritika (szemben például a Bundesligában szintén jól teljesítő, de válogatott meccseire többnyire kényelmesen sétálgatni hazatérő Hajnallal). Emlékszünk magabiztosan értékesített tizenegyeseire, különösen a svédek elleni drámai selejtezőre, és bár a másik serpenyőben ott éktelenkedik a Horvátország elleni korai piros és a Várhidi-hiszti, összességében erősen pozitív oldalra billen a mérleg vele kapcsolatban. Egészen a tavalyelőtti levélig.

Lehet, hogy Husztinak sok mindenben igaza volt. De egyszerűen nem az ő dolga, hogy játékosként véleményt formáljon a vezetőkről. Az ő dolga az, hogy várja a meghívót (amit sokak szerint pályafutásának akkori szakaszában meg sem érdemelt), majd ha megkapja, tegye azt, amit a mindenkori szövetségi kapitány kér tőle, és ha kell, dögöljön meg a pályán a címeres dresszért. Ezzel a levéllel csak saját magát nevettette ki, ugyanis teljesen hiteltelenné vált azzal, hogy a bilit akkor borította, miután kikerült a kezdőből. (Tegyük hozzá: jogosan.) Ha a csapat egyik legbiztosabb pontja, az emberileg és játéktudásával egyaránt kiemelkedő Juhász Roland áll elő ilyesmivel, más lett volna a helyzet. (Úgy-ahogy támogatta ugyan Husztit egy nyilatkozatában, de kettő korántsem ugyanaz.) Így viszont csak egy durcás óvodás hülyegyerek kétségbeesett sárdobálásának tűnt az egész, a Koeman-éra és a többi légiós fényezésével (Vanczák Vilmos bérelt helyét hiányolta vajon?), vagy az Egervári-meccsek lehúzásával és Mezey György felemlegetésével.

Nyilvánvalóan Egervárit is lehet (sőt, kell) kritikával illetni az olyan játékosok beválogatásáért, akikről minden jóindulatunk és optimizmusunk ellenére sem tudjuk elképzelni, hogy valaha épkézláb futballisták lesznek, csakhogy a tétmeccseken elért eredmények jelenleg a szövetségi kapitányt igazolják. A „szerethető csapat” szánalmas szöveg, viszont az, hogy egy összetartó közösséget akar összehozni, amibe ezek szerint nem fér bele Tőzsér vagy Vass megosztó személyisége, beválni látszik. Egyelőre. Az igazi megmérettetés azonban csak péntektől kezdődik. Mindenesetre örvendetes, hogy nem lett elfogadott a levelezgetés és mocskolódás, és sikerült elsimítani a konfliktust, mert az adott helyzetben félő volt, hogy teljesen elveszik Egervári tekintélye. (Láthattuk többször, hogy ez hova vezet, legutóbb például a hollandok Eb-szereplése kapcsán.) Főleg, hogy a Koemannal való ripacskodása után Gerát szinte szó szerint könyörögte vissza a csapatba. (Egyébként Huszti ezzel zárta remekművét: gy ítéltem meg, ha rávilágítok a csapat háza táján lévő problémákra, azzal a magyar futball ügyét is szolgálom." Szívesen megkérdeznénk tőle, utólag visszatekintve szerinte mivel sikerült "szolgálnia" ezzel a magyar futball ügyét...) 

 

Végül némi szakmai diszkusszió. Dzsudzsák itthoni megítélése napjainkban egyre jobban kezd hasonlítani az egykori „pénzéhes Huszti”-imidzsre, ám mindent figyelembe véve jelen pillanatban még mindig neki kell lennie a válogatott első számú balszélsőjének. Husztival két esetben járnánk jól:

  • Ha Dzsudzsáknak sikerülne állandósítani klubjában a jobbszélső posztján mutatott jó formát, és ez a nemzeti csapatban is működne;
  • Ha Huszti balhátvédként játszana. Gyorsabb, mint Laczkó, erőszakos és agilis, minden adottsága megvan hozzá, így évekre betömnénk vele az egyre otrombábban tátongó fekete lyukat.
  
Mindent összevetve tehát, azt, hogy pillanatnyilag nem téma Huszti visszatérése, a játékos kizárólag magának és a fröcsögő levelének köszönheti. Helye van a válogatottban és a mi szintünkön kétségtelenül luxus kihagyni egy ilyen kvalitású labdarúgót, de keményen becsapta maga mögött az ajtót, ezért elképzelhetetlen és nevetséges lenne elvárni, hogy a történtek után még Egervári kopogtasson nála. Lehet, hogy ha rendre megugraná az utóbbi meccsein igen magasra tett lécet, és megtanulná helyén kezelni a címeres mezt, 2013-ban újra láthatnánk őt a Puskás Stadionban. De ideje ráébrednie, ő is jól járna a visszatéréssel, mert mondhat akárki akármit, ebben a generációban igenis benne van a kitörési lehetőség. Azonban most már magától értetődően Husztinak kell megtennie az első lépést.
  

„…most nem az a legfontosabb, hogy Huszti Szabolcs kezdő legyen, hanem az, hogy győzzünk.  A legszebb persze az lenne, ha úgy nyernénk, hogy Huszti Szabolcs játszott. Sőt jól játszott.”
(NSO, 2012. szeptember 3. – Huszti nyilatkozata a Wolfsburg-Hannover meccs előtt)

  

Talán nincs minden veszve.