De tényleg ne. Most főleg a lemezkritikákról beszélek, ott van a legnagyobb válság. Nem mindenhol, de a magyar oldalak nagy részén elég szembetűnő. Nem akarok ujjal mutogatni.
Valami szemléletváltást kéne sok helyen eszközölni, mert ami most megy az sokszor csak nagyképű kritikusok maszturbálása, viszont a zenéhez nem sok köze van. Több fajta betegséggel számolhatunk, amik súlyosabb esetben kombinálódhatnak is egymással.

Első és legsúlyosabb a mérhetetlen sznobizmus. Ez olyanokkal jár együtt, hogy egy zene értéke annál nagyobb, minél kevesebben ismerik és értik meg, viszont ha valamit sokan szeretnek, az közepesnél jobb osztályzatot nem kaphat és pont. Mert nehogy valami tucatembernek nézzék még véletlenül a kritikust, hisz ő kiválasztott. Zenei ízlése egészen Jézusig vezethető vissza. Nem süllyedhet le a mainstream mocsarába, az ő terepe az underground, annak is a legsötétebb zuga. Kurvára szomorú a mai világ miatt, mert az emberek már csak szutykokat hallgatnak, hiába próbálja őket prófétaként vezetni. Ha egy nagyra tartott együttese befut, akkor már ferde szemmel néz rá. Valami baj van, túl populáris lett, eladták magukat, már nem az igazi valami miatt.

A másik, hogy nem a helyén kezelik a zenéket. Ezt több módon is érthetjük. Egyfelől ne várjanak világmegváltást például egy vidám punk albumtól. Ne kérjenek számon tőle létkérdéseket feszegető témákat és virtuóz jazzbetéteket, mert egyszerűen nem arra van. Persze ez legkevésbé sem érdekli őket és elküldi a bandát a francba a rajongóval együtt. Ilyenkor szeret az egész kritikában a magas lóról beszélni, nagyképűen, fölényesen. Jellemzően tesz valami csipkelődő megjegyzést azoknak, akik szeretik vagy szerették az együttest. Például, hogy szerencsétlen kis tinédzsereknek való, hogy a suli után kisírják magukat rá. Értelemszerűen a kritikus már gyerekkorában Bachot és Led Zeppelint hallgatott, úgyhogy mindenki kussoljon.
  

A másik ilyen félrenyúlás, hogy nem a megfelelő kritikus ír az albumról. Könnyen lehet, hogy olyan firkálja a cikket, aki alapból utálja a stílust és mélyen megveti ezt a zenei irányzatot. Ez lehet azért is mert már rohadt öreg, vagy mert beszűkült gondolkozású, vagy csak tényleg nem szereti. Persze jogos a kérdés, hogy akkor miért ő ír róla? Hisz, tök mindegy milyen az album, már előtte gondolkozik a frappáns beszólásokon, amivel odapörköl majd és megmondja a tutit. Egyszer-kétszer belehallgat, megállípítja hogy igen ez az a stílus, fúúú de utálja. Még lehet egy kis indulat is van az írásába, mintha a zene bántotta volna. Néha még büszkén ki is jelenti, hogy amúgy nem ismeri a zenekart és utálja az ilyen zenét. Te nem utálod? Mi a faszért nem?
Az ilyen esetek egyik kínos megnyílvánulása volt, amikor a nagy nevű Rolling Stone magazin később új kritikát adott közre a Blink182 Enema of the State lemezéről látván, hogy mekkora hatással volt az album.

Miért nem olyan ír a zenekarról, aki amúgy szereti azt és ismeri az előző műveit? Jaj, ne elfogult lenne kissé. Uramisten! Pedig objektív kritikát nem lehet írni, vagy ha lehetne sem lenne érdemes. Ha én ismerem a bandát és szeretem, nyitott vagyok a megújulásra is, és nem egy elvakult fan vagyok, akkor meg tudom állapítani, hogy jó lett e vagy sem. Ha rossz sem muszáj az albumon kitölteni az egész heti dühünket, csak mondom. Lehet olyan negatív kritikát írni, hogy közben az olvasónak nem egy dühöngő idegbeteg kritikus eltorzult arca jelenik meg az olvasás közben.

Kell még kiritika egyáltalán? Hisz mindent ingyen meghallgathatunk, mielőtt megvennénk. Korrekt kérdés, de ettől még van létjogosultsága szerintem. Nem csak új zenéket ajánlhatnak, hanem a zenészeknek és a hallgatóknak is jó egy visszajelzés.
Viszont nem mindegy, hogy egy stílust kedvelő, rossz szándék nélküli ember írja, vagy egy olyan akinek tök mindegy, mi az csak hagy fröcsöghessen.  

Az utóbbinál tényleg jobb a semmi is.